3.
fejezet: ÁLLATKÍNZÁS
"Volt
vágóhídi dolgozók mesélték: a kis bocik, akiket a borjúhús és a tejtermék
iránti igény kényszerít világra, s akiket születésük után pár napon belül a
vágóhídra visznek, még szopni próbálnak azoknak az ujjából, akik őket a
következő
pillanatokban megölik." (? Melanie? Johanna Lucas?)
Végigolvasod-e?
pillanatokban megölik." (? Melanie? Johanna Lucas?)
Végigolvasod-e?
Nem tudom, mit érzel
majd, ha olvasod a tényeket. Ha olyan vagy, mint én voltam régen, a falhoz
vágod a könyvet és sírsz. Én lennék az utolsó, aki elítél ezért, de tény, hogy ilyen hozzáállással nehéz változni és változtatni, nekem se ment könnyen.
De ha hajlandó vagy meghallgatni és mérlegelni a tényeket, előre léphetsz az
élet nagy társasjátékában. Ha abbahagyod az olvasást és sírsz, akkor ugyanott
fogsz állni a következő körben is.
Vágóhidak
Ma már komoly uniós
szabályok vonatkoznak erre a területre is - ezen a féltekén legalábbis. Alapkövetelmény, hogy az emlősállat
kábítva legyen a leölés előtt. Vagyis ne legyen 100%-osan tudatánál, mikor
megölik. Humánussá lesz-e így a vágás?
Uos, ugyanez az elv érvényesül a kisállat gyógyászatban is, amikor az orvosok eutanáziát gyakorolnak. Amikor egy társállat gyógyíthatatlan beteg, vagy életminősége oly szintre süllyedt, hogy a gazdik az altatás mellett döntenek, akkor az orvos először egy erős bódító injekciót ad be, majd utána várnak egy kicsit és jön az a bizonyos, ami a szív megállását okozza. Ez egy emberségesnek elismert eljárás. Sok ember örülne, ha ilyen halála lehetne, szerettei karjában! – gondoljuk mi . Magam is átéltem ilyet a kutyával, aki 17 évet élt velem. Minden volt, csak szép nem. Nem volt egyáltalán olyan halál, amit bárki kívánna magának. Rettegett. Nem a halálos injekció, de a kábító injekció előtt. Az utolsó élménye az volt, hogy lefogom és az orvos beadja a szurit. Az utolsó mozdulat, amit láttam tőle az volt, amikor felemelte a fejét és ellenkezni próbált. 17 év és egy hónapunk volt együtt. Iszonyú volt így bevégezni. Iszonyú volt, de már nem tudott lábra állni, már enni sem tudott, szenvedett. Nem volt más választásunk.
Uos, ugyanez az elv érvényesül a kisállat gyógyászatban is, amikor az orvosok eutanáziát gyakorolnak. Amikor egy társállat gyógyíthatatlan beteg, vagy életminősége oly szintre süllyedt, hogy a gazdik az altatás mellett döntenek, akkor az orvos először egy erős bódító injekciót ad be, majd utána várnak egy kicsit és jön az a bizonyos, ami a szív megállását okozza. Ez egy emberségesnek elismert eljárás. Sok ember örülne, ha ilyen halála lehetne, szerettei karjában! – gondoljuk mi . Magam is átéltem ilyet a kutyával, aki 17 évet élt velem. Minden volt, csak szép nem. Nem volt egyáltalán olyan halál, amit bárki kívánna magának. Rettegett. Nem a halálos injekció, de a kábító injekció előtt. Az utolsó élménye az volt, hogy lefogom és az orvos beadja a szurit. Az utolsó mozdulat, amit láttam tőle az volt, amikor felemelte a fejét és ellenkezni próbált. 17 év és egy hónapunk volt együtt. Iszonyú volt így bevégezni. Iszonyú volt, de már nem tudott lábra állni, már enni sem tudott, szenvedett. Nem volt más választásunk.
Ez itt a kulcs
momentum. Lehet bármilyen humánus vagy kegyetlen is egy haldokló eutanáziája, az
ember csak akkor hozza meg ezt a döntést, amikor úgy érzi, nincs más
választása. A vágóhídon minden esetben olyan állatokkal tesznek így, akik nem
haldoklanak.
Lehet egy tettet kegyetlenül és kegyesen
véghez vinni. De a lényegi kérdés az, hogy volt-e választásunk. Dönthettünk
volna úgy, hogy nem ölünk? Vegánként azt mondom: igen.
Kegyesen és
kegyetlenül ölni: nem nagy különbség. A kérdés az, jogunk van-e ölni.
A valóságban pedig az
uniós szabályok ellenére az állatok nemhogy a leölésük pillanatában
eszméletüknél vannak, de nagyon sok esetben még akkor is, amikor a bőrüket
lehúzzák a testükről. Mert a vágóhíd nem sarki kávézó. A vágóhidak olyan
helyek, ahol a munkásoknak futószalagok diktálják a tempót. Nincs idő a tisztes
munkára, nincs idő az alaposságra. Odanyomják a kábítót az állathoz, aztán vagy
„belövi”, vagy nem, a munka nem áll le. S ez nem csak a kábítóval van így, de
magával a mészáros munkával is. Nem olyan könnyű ám több száz fellógatott
állatot megölni egy nap. Mert az állatok kapálódznak, ellenkeznek, sokan
vannak, egyre csak jönnek egymás után. Nem gonoszságból kerülnek élve a
nyúzókhoz, csak egyszerű hibaszázalékként.
A
humánus vágóhidakról szóló intézkedések azért születtek, hogy megnyugtassák az
embereket, elaltassák ébredező tiltakozásukat a szükségtelen gyilkolás ellen. A
humánus vágóhíd ugyanolyan fából vaskarika, mint a humánus nemi erőszak, a
humánus rabszolgatartás, a humánus gyilkosság.
Éreznek-e a halak?
Amikor valaki azt mondja: „vegetáriánus
vagyok”, az egyik leggyakoribb kérdés: „és halat eszel?” Érdekes elgondolkozni
azon, miért gondolja valaki, hogy a hal nem ugyanolyan állat, mint a többi.
Talán mert hidegvérű. Talán mert nem olyan bájos, mint egy boci vagy egy
kiscsibe. Talán mert más közegben él, így igazából soha nem találkozunk velük.
Akváriumokban nézegetjük őket, de nem tudunk velük kommunikálni. Valóban egy
másik világban élnek. Ettől független tény az, hogy mint minden gerinces
állatnak, a halaknak is rendkívül fejlett az idegrendszere és tökéletesen
alkalmas fájdalom ingerek befogadására, továbbítására és feldolgozására. Igen,
a halak éreznek fájdalmat. Idegrendszerük az emlősökéhez nagyon hasonló kémiai
anyagokat, úgynevezett neurotranszmittereket termel, amikor fájdalom éri.
Kutatók azt is kimutatták, hogy a halak – az emberhez hasonlóan – poszt-traumás stressz reakciót adnak
a korábbi fájdalomingerekkel való ismételt találkozás esetén.
Semmilyen élőlény vízbefojtását nem tartanánk
szelíd cselekedetnek, márpedig a halakkal pontosan ugyanez történik, amikor kiemelik
őket a vízből. Dacára annak, hogy nem dorombol, és nem dörgölőzik, fájdalmat
ugyanúgy érez, mint bármelyik másik. Szenved, csak mondani nem tudja.
A tányérunkra kerülő halak alapvetően két
helyről származhatnak: szabad vizekből és halfarmokról.
1)
A szabad vizekben, vagyis tavakban,
folyókban, tengerekben elkapott halak ugyan szabadon éltek, amíg horogra nem
akadtak, de majdnem biztos, hogy haláluk lassú kínhalál volt. A vontatóhálós halászok évente több alkalommal
gyakorlatilag legyalulják az óceánok fenekét, a teljes flórát és faunát
kipusztítva hatalmas területeken. A fix hálós halászok egy hatalmas, de alig
látható hálót eresztenek le, majd húznak fel, s miután kiválogatták az
értékesebb halakat, visszadobják a hálót a benne maradt halakkal együtt,
sorsukra hagyva őket. Egy harmadik módszer, hogy 100 km-es távon 3000 horoggal
nyársalják fel a halakat, s lassan emelik ki a vízből, így az állatok
haláltusája órákon át tart.
2)
A
halfarmokon élő halak hihetetlen túlzsúfoltságban kelnek ki az ikrákból, nőnek
fel, élik le rövid életüket és halnak meg. Medencékben vagy vízben kifeszített
hálókban olyan zsúfoltságban, hogy mozdulni alig tudnak. Sérülések és
fertőzések okán alapból kapnak antibiotikumot. A slusszpoén pedig az, hogy az
ott cseperedő halakat nyílt vizekből kifogott kisebb halakkal kell etetni, így a
halfarmok még sokkal több szabadon élő hal életét követelik, mint a halászat.
Gyapjú
Ahogy okos kétkedők
meg szokták jegyezni: a birka szőrét márpedig nyírni kell. Neki se lenne jó, ha
nem nyírnák. Na, most akkor hogy is van ez?
A dolog ott kezdődik,
hogy a birka fogságban születik. S pontosan ugyanolyan rab, mint az összes
többi „haszonállat”. Azért jött a világra, hogy valakinek profitot termeljen,
néhányaknak munkahelyet teremtsen, és fogyasztói igényeket szolgáljon ki. Ennek
megfelelően pontosan annyi időt és olyan módon tölthet majd az újszülött az
anyja mellett, amennyi és ahogy az üzleti
szempontból a legelőnyösebb. A gyapjúfarmon az anyákat és a kicsinyeket korán
elválasztják egymástól. A birkanyírókat nem
óránként fizetik, hanem birkánként. Anyagi érdekük, hogy minél több birkát
nyírjanak meg minél rövidebb idő alatt. Az ebből fakadó sérülések az egyszerű
karcolásoktól egészen a csonkolásokig terjednek. Végül akárcsak a tehenek, a
juhok is hamar kiöregednek az iparból, ilyenkor természetesen eladják őket egy
vágóhídnak.
Elméletileg lehetne szeretettel nevelgetni a birkákat, finoman nyírni
őket, hogy az nekik ne fájjon és hagyni őket akkor meghalni, amikor eljött az
ideje, de ha ezt így tennék, az egyszerűen nem lenne nyereséges, vagyis nem
maradna fenn.
A gyapjú ipar pontosan olyan véres biznisz, mint a marhahúsipar.
A gyapjú ipar pontosan olyan véres biznisz, mint a marhahúsipar.
Tejipar
Akárcsak a gyapjú
esetében, a teheneket is lehetne elvben úgy fejni, hogy az ne legyen rossz se
nekik, se a borjaiknak. Van olyan Krisna tudatú hívőknek otthont adó falucska,
ahol a teheneket társként szeretik, s itt valóban csak annyi tejet fejnek le
gyengéden, amennyi a borjúnak már nem kell. Ez azonban fényévekre van attól a
mennyiségtől, amitől kezdve megérné eladásra termelni. (A tejet vallási
szertartásokra használják, főzéshez még saját maguk számára sem lenne
elegendő.) A tehén még így, több ezer évi tenyésztés után is annyi tejet termel
csak, ha nem fejik, amennyi a borjának kell. Azt a hatalmas tejhozamot, amit a
tejfarmokon produkálnak, az erőltetett fejéssel és természetellenes tápokkal
érik el. Ha egy tehenet együtt hagyunk a borjával és hagyjuk őket füvet
legelni, ahogyan az számukra természetes, akkor a tejtermelés a boci igényeihez
fog igazodni.
Mi történik ezzel
szemben a tejiparban? A dolog ott indul, hogy a hím állatoktól egy erre
kialakított géppel spermát fejnek le. Ezt megfelelő kezelés után
inszeminációval bejuttatják a nőstény állatokba. Miért teszik ezt? Nem azért,
mert akkora szükség van sok-sok új tehénre és bikára. Hanem azért, mert a
teheneknek is, akárcsak minden más emlős állatnak, akkor indul be a
tejtermelése, amikor a kicsinye megszületik.
A tehenek az
inszemináció után 9 hónapig hordják a méhükben a kisborjút, akárcsak mi
emberek. A borjakat a születés utáni első napon elcibálják az anyaállat mellől
és anya és gyermeke soha többé nem látja viszont egymást. A kicsik többsége a
vágóhídra kerül, kisebb részükből nevelnek tehenet.
Ugyanez ismétlődik
minden évben. Évente inszemináció és minden évben 9 hónap vemhesség. Ha nem
fejnék őket abban a 9 hónapban egyáltalán, akkor ez megint csak nem lenne
nyereséges iparág. Általában a 9 hónapból 7 hónapon át fejik őket. Vagyis
egyszerre kell abnormális mennyiségű tejet termelniük és egy új életet
felépíteniük magukban. Ez olyan hatalmas megterhelés a szervezetnek, amire természetes
táplálékon nem lenne képes. Magas fehérjetartalmú szója vagy más gabona alapú
táppal etetik. A folyamatos bélgyulladásra antibiotikumot szedetnek velük, nem
alkalmilag, hanem folyamatosan, megelőzésképpen.
A tehenek 4-5 év után
öregednek ki, vagyis kezd csökkenni a tejhozamuk. Ilyenkor természetesen ők is
vágóhídra kerülnek, noha egy szarvasmarha átlag 20-25 évet él meg, ha hagyják.
„A természetellenes táplálás és a szelektív
tenyésztés eredményeképpen egy tehén éves tejhozama 1983-ban átlagosan 5 000
liter volt, szemben a 1950-ben jegyzett 1 500 literrel. A későbbi adat, tehát
az 5 000 liter több mint tízszerese annak a mennyiségnek, amire egy
borjúnak szüksége lenne. Azzal, ha csupán békésen legelésznének a mezőn, nem
lenne elérhető ilyen mértékű tejhozam, ráadásul a tehenek az általuk
elfogyasztott fehérjének csupán egy tizedét alakítják tejjé. A teheneket éppen
ezért szójából készült koncentrált fehérje száraztápon tartják a számukra természetes
fűfélék helyett. Ez komoly anyagcserezavarokhoz vezet. A teheneknek rendszerint
állandó hasmenéstől és komoly fájdalmakkal járó savtúltengéstől szenvednek
egész életük során.” (Kath Clements: Why vegan?)
Méhészet
A méz a méhkas téli
elesége, amivel utódaikat etetik. Ha valóban igaz lenne, amivel páran
védekeznek, hogy a méhektől csak a felesleget veszik el, azzal nem lenne gond.
A valóság viszont az, hogy a természetben nemigen fordul elő pazarlás. Annyit
termelnek, amennyire szükségük van. A kolónia méretét az élőhelyük
adottságaihoz igazítják. A méhek, ha vadon élnek, a természet részei. A
méhészetekben lakó méhek nem maguk döntenek a kolónia méretéről, a királynőről,
az eleségről. Gyakorlatilag kiszolgáltatott rabszolgák. Nem szeretik, és nem is önszántukból szolgálják
az embert, de nem tudnak hatékonyan védekezni. Mikor a méhész megközelíti a
méhkast, füsttel kábítja be a méheket, hogy ne csípjék meg. Így tudják elvenni
tőlük a mézet és a helyébe kristálycukros szirupot tenni. A kolóniákat tetszés
szerint lefelezik vagy elpusztítják, új királynőt hoznak, a régit megölik,
mindezt a termelékenység növelése érdekében. S akárcsak a tejiparban, a
méhészetben is egészen abnormális termelékenység a cél, hiszen csak így lehet
nyereséges ez az iparág.
Találkoztam egyszer
egy emberrel, aki vidéken élt, méheket tartott, valóban csak a felesleget vette
el és egyébiránt nem avatkozott bele a méhek életébe. Elég méze volt így a
családjának és néha még a kollégáinak is vitt be egy-egy üveggel. Ez azonban
semmiképp nem működik így, ha valaki ebből akar profitot csinálni.
Tojásipar
Amikor a tojás
állatvédelmi vonatkozásairól kezdünk beszélni, a legtöbbekben az merül föl,
hogyan tartják a tojó tyúkokat. A legtöbb boltban kapható tojás olyan telepekről származik, ahol a tyúkok ketrecekben élik le rövid kis életüket, napfényt sosem látnak, százával zsúfolódnak a levegőtlen helyiségekben és egy tyúkra kisebb terület jut, mint egy A4-es papírlap.
De a dolog nem itt kezdődik! Hanem ott: hogyan tenyésztik a tojótyúkokat. A keltetőkben, ahonnan minden tojó származik, függetlenül attól, hogy ketreces vagy alternatív tartásban, kikelnek a tojásokból végletesen mesterséges körülmények között a kiscsibék. Mint minden madárnak, a kiscsibénk is az volna a természetes, hogy az anyja tollaihoz bújik, hozzá ragaszkodik, nála keres védelmet. A keltetőkben nincsenek tyúkok, csak sok rémült kiscsibe, mesterséges fény, mesterséges meleg, zsúfoltság, káosz. A következő lépésben pedig egy futószalagon találja magát a csibe több ezer társával együtt. A futószalagon szétválogatják a fiú és a lány csibéket. A lányból nevelnek tojót és/vagy csirkehúst. A fiúkra nincs szükség, ők a bekalkulált felesleg, amit legfeljebb kutyaeledelbe vagy párizsiba darálnak bele. A fiú csibék likvidálásának 3 módja van: vagy gázzal ölik meg őket, vagy hatalmas zsákokba dobálják, ahol agyonnyomják, megfojtják egymást, vagy élve dobják őket bele a darálógépbe.
De a dolog nem itt kezdődik! Hanem ott: hogyan tenyésztik a tojótyúkokat. A keltetőkben, ahonnan minden tojó származik, függetlenül attól, hogy ketreces vagy alternatív tartásban, kikelnek a tojásokból végletesen mesterséges körülmények között a kiscsibék. Mint minden madárnak, a kiscsibénk is az volna a természetes, hogy az anyja tollaihoz bújik, hozzá ragaszkodik, nála keres védelmet. A keltetőkben nincsenek tyúkok, csak sok rémült kiscsibe, mesterséges fény, mesterséges meleg, zsúfoltság, káosz. A következő lépésben pedig egy futószalagon találja magát a csibe több ezer társával együtt. A futószalagon szétválogatják a fiú és a lány csibéket. A lányból nevelnek tojót és/vagy csirkehúst. A fiúkra nincs szükség, ők a bekalkulált felesleg, amit legfeljebb kutyaeledelbe vagy párizsiba darálnak bele. A fiú csibék likvidálásának 3 módja van: vagy gázzal ölik meg őket, vagy hatalmas zsákokba dobálják, ahol agyonnyomják, megfojtják egymást, vagy élve dobják őket bele a darálógépbe.
Ez után következik
csak az, hogy milyen körülmények között lehet tartani a tojókat. Eu-s
szabványnak megfelelően ma már minden tojáson van egy kód, aminek az első száma
jelzi, milyen tartásból származik. A 3-as jelenti a ketreces tartást, a 2-es a
mélyalmos, az 1-es a szabadtartást, a 0-s pedig a bio-tartást. A ketreces
tartásban az állatokat olyan zsúfoltságban tartják fénytől, friss levegőtől,
természettől végképp elzárva, mint ahogyan a zsidókat szállították a vonatok a
haláltáborokba. Csak éppen a tojók éveket élnek így. A világítás úgy van
megoldva, hogy a napok rövidebben legyenek, mint 24 óra és a tojók sűrűbben
gyártsanak tojást, mint napi egy. Ez rendkívül megterhelő számukra. Az intenzív
tojástermelés miatt a csontokból kivonja a szervezet a kalciumot, így a csontok
könnyebben törnek. Ez a tulajdonosokat nem zavarja, úgyis pár év tojó lét után
jön a vágóhíd vagy az elgázosítás. A zsúfoltság miatt a tojók csőrét már
kiscsirke korukban egy erre gyártott géppel csonkolják. Mert ha nem tennék, az
abnormális körülmények következtében végletesen frusztrált tyúkok agyon
csipkednék magukat és egymást. A csőrcsonkolást fájdalomcsillapítás nélkül
végzik, noha az telis tele van idegvégződésekkel.
Ha nem ketreces
tartásban él, akkor szabad-, vagy bio-tartásban, ami nem jelent
lényegi különbséget. Az állatokat itt is a profitért tartják, s úgy etetik,
szállásolják és vágják le őket, ahogyan az a legjobban megéri, az ő érdekeik
nem szerepelnek tényezőként ebben a játékban. Az állat nem személy, melynek
érdekei és jogai vannak, hanem tulajdon, melyet a tulajdonos saját igényei
szerint használhat.
Állatjogok
Vannak ma már
úgynevezett állatvédelmi törvények, melyek korlátozzák az embereket abban, hogy mit
tehetnek az állatokkal és mit nem, de az állatoknak jogai nincsenek. Az olyan
alapvető jogok, mint az élethez, a szabadsághoz való jog, őket nem illeti meg.
Tehát az állatok fogva tartása, mesterséges szaporítása és leölése jogilag teljesen rendben van bizonyos igen tág keretek között.
Az állatjogi mozgalom célja, hogy ez ne így legyen. Hogy az állatok élete és szabadsága ugyanolyan veleszületett jog legyen, mint az embereké. Ennek következménye lesz majd, hogy az állatok használata teljes egészében jogtalanná válik. Erre szolgáltat működő alternatívát az állathasználatot kiküszöbölő vegán életmód. Az állatjogi aktivisták azért küzdenek, hogy egy nap egy olyan világra ébredjünk, ahol nincsenek fogva tartott állatok. Kizárólag olyan állatok léteznek, akiket megölni pont ugyanannyira vétek, mint egy ember megölése. Élni és élni hagyni - ez a mottó mindenkire egyformán vonatkozik.
Sok minden tűnt már képtelenségnek az emberiség történetében, ami nem sokkal később valósággá vált. Csak akarnunk kell és a világ megváltozik. Attól nem, ha otthon ülünk és siránkozunk. De akkor igen, ha változtatunk az életmódunkon és másoknak is segítünk ebben.
(A társállatok kérdése még az állatjogi aktivistákat is megosztja. Hiszen a kutyák és macskák az emberekkel élnek, szeretetben, de mégis kiszolgáltatottan. Sokan vannak, akik számára abban a távoli vegán világban nem léteznek az emberekkel élő állatok sem, csak szabad vadállatok. A magam részéről én bízom benne, hogy egy vegán világban a kutyákkal és macskákkal úgy tudunk együtt élni, ahogy az nekik is jó.)
Az állatjogi mozgalom célja, hogy ez ne így legyen. Hogy az állatok élete és szabadsága ugyanolyan veleszületett jog legyen, mint az embereké. Ennek következménye lesz majd, hogy az állatok használata teljes egészében jogtalanná válik. Erre szolgáltat működő alternatívát az állathasználatot kiküszöbölő vegán életmód. Az állatjogi aktivisták azért küzdenek, hogy egy nap egy olyan világra ébredjünk, ahol nincsenek fogva tartott állatok. Kizárólag olyan állatok léteznek, akiket megölni pont ugyanannyira vétek, mint egy ember megölése. Élni és élni hagyni - ez a mottó mindenkire egyformán vonatkozik.
Sok minden tűnt már képtelenségnek az emberiség történetében, ami nem sokkal később valósággá vált. Csak akarnunk kell és a világ megváltozik. Attól nem, ha otthon ülünk és siránkozunk. De akkor igen, ha változtatunk az életmódunkon és másoknak is segítünk ebben.
(A társállatok kérdése még az állatjogi aktivistákat is megosztja. Hiszen a kutyák és macskák az emberekkel élnek, szeretetben, de mégis kiszolgáltatottan. Sokan vannak, akik számára abban a távoli vegán világban nem léteznek az emberekkel élő állatok sem, csak szabad vadállatok. A magam részéről én bízom benne, hogy egy vegán világban a kutyákkal és macskákkal úgy tudunk együtt élni, ahogy az nekik is jó.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése